Az ideológiák mítoszának összeomlása után a mai világnak égető szüksége van arra, hogy választ kapjon az élet nagy kérdéseire. A ma embere nem találja élete értelmét, és kihunyt szívéből a remény. Még mielőtt a mindennapos panaszkodók sorába állnánk, érdemes elgondolkodni,
hogy hol veszítettük el a fonalat. Az ember a kezdetektől fogva keresi a helyét a világmindenségben. A keresztény antropológia tanúsága szerint ezt a helyet olyan viszonyítási pontokban találta meg, mint az ember és az Isten (Teremtő, teremtettség) kapcsolata, az ember és a világ kapcsolata, és az ember és az ember kapcsolata. Majd pedig ennek alapján és erre hivatkozva hirdeti ki a közösségi viszonyulás szabályait. Sőt, tényként kezelte, hogy az ember a természetes ész fényénél képes az igazság fokozatos megismerésére. Ma viszont azt látjuk, hogy nemcsak a vallás által hirdetett igazság bizonyosságát, hanem az értelem megismerő képességét és a természettudományok objektivitásának megbízhatóságát is kétségbe vonják. Vajon ezek a relativizáló tényezők az emberiség javát szolgálják-e? A tiszavirág életű „elvek” és az érdekek összefonódásában az ember személyisége elbizonytalanodik. Hisz megdöbben, hogy semmi maradandót nem talál, csak a pillanat érdekeinek felelhet meg. Amikor életünk valódi értelmére kérdezünk rá, akkor látjuk igazán, hogy e világ sodrásából ki kell szabadulnunk, meg kell állnunk, újra körül kell néznünk: lelki környezetünkben, szellemiségünkben, kultúránkban, gazdaságunkban.
A keresztény remény siet segítségünkre advent idején a jól időzített pápai körlevél által, amit XVI. Benedek „SPE SALVI – MEGVÁLTÁSUNK REMÉNYBELI” kezdettel adott a keresztények és minden jóakaratú ember kezébe advent első vasárnapjára. Ebben kifejti: „A megváltás, az
üdvösség a keresztény hit szerint nem pusztán egy adott tény. A megváltást olyan értelemben kínálja fel Isten, hogy megbízható reményt ajándékoz számunkra. Ennek erejében tudunk szembenézni jelenünkkel. A jelent, még ha fáradozásokkal teli is, azért tudjuk elfogadni, mivel biztos cél felé vezet, amely megérdemli a fáradságot. A keresztények megkülönböztető jegye tehát az a tény, hogy van jövőjük, tudják, hogy életük nem a semmibe torkollik.” A Pápa hangsúlyozza, hogy „a keresztény üzenet nem pusztán „informatív” jellegű, hanem olyan, amely cselekvésre késztet. Ez azt jelenti, hogy az evangélium nem pusztán tájékoztat bizonyos dolgokról, hanem olyan hírt közöl, amely megváltoztatja életünket. Szélesre tárja az idő homályos kapuját, amely a jövő felé nyílik. Akinek van miben reménykednie, az másképpen él, új életet kapott ajándékba.” Erről nem lehet beszélni, mint programról, mint megtervezhető valóságról. A remény éppolyan ajándéka a Gondviselésnek, mint ahogy az igazi boldogság sem a földi területeken értelmezhető. Az ember legfeljebb tudhat róla, bízhat abban, hogy találkozik vele, hogy megérinti valaha és valamikor. A világ nem az egyszerűség jegyében működik; amit boldogságnak állít, az hazugság, önfelszámolás, puszta fogyasztás. Mégsem léphetünk ki a világból, nem vagyunk szentek, akik aggály nélkül, vagy ki tudja, miféle belső drámák közepette vissza tudtak húzódni önnön szívükbe, hogy így sugározhassák azt, ami olyan fájóan idegen ettől a világtól. Amit az ember tehet az az, hogy a világ kínálta lehetőségek és a létezés kínálta értékek között rendet próbál rakni. Meg kell különböztetnünk a fontosat a jelentéktelentől, csökkentve így az élet üresjáratait. A karácsonyból mi „csináltunk” idillt, falfreskót, üzleti ügyet. Az eredeti karácsony döbbenetesen kemény helyzetvolt, hiszen teljes kiszolgáltatottságba, sőt életveszélybe érkezett az, aki a világon legjobban szeret. A szeretet pedig nem hangulat, hanem jóakarat és áldozat. Ha tehát biztosak vagyunk abban, hogy a létezést nem hagyta magára az, aki megteremtette, akkor talán már nincs is szükség arra a szóra, hogy advent, mert eljött, köztünk vert sátrat. Csak az éli túl az idő ostromát, amit szívbe vésünk, amin elgondolkodunk, vagy amit eszünkbe juttat a Lélek.
Áldott karácsonyt kívánok!
Pásztor Pascal plébános