Élt egyszer egy ifjú, szótlan-szemlélődő fajta, sokat próbálta őt az élet, mégis szerette az embereket.
Gyakorta figyelte őket. A mozdulataikat, az arcukat, ahogyan állnak vagy esznek. Kiismerte őket anélkül, hogy beszélt volna bármelyikkel is közülük. A szavak hazudnak. Ezt tartotta, mert ezt tapasztalta. De ennek ellenére szerette az embereket és igyekezett megfejteni azt a rejtélyt, ami maga volt az ember. Amikor úgy találta, egy adott helyen már nem tapasztal újat, továbbállt. Véget nem érő vándorút volt az övé. Csak ment és figyelt, igen keveset beszélt, minden fontosat megtudott a szemén keresztül. Legalábbis így hitte. Az egyik vándorút aztán egy tengerhez vezette. Különös hely volt. A ragyogó égbolt még akkor is hihetetlen kék maradt, ha épp viharok korbácsolták alatta a vizet, vagy szaggatta a fák leveleit a parton. A tenger azonban változott, ezerféle arcát mutatta, s aki nem ismerte, nem értette az üzeneteit. Csodálattal figyelte az itt élőket, ahogyan megtanulták a tenger nyelvét. Tisztelték, hiszen abból éltek.
Egy nap megbolydult a nagy víz mellett az élet. Az ifjú látta, hogy reggelente férfiak csoportjai gyülekeznek, majd hajóra szállnak és egyre beljebb kerülnek a nyílt vízen, míg el nem tűnnek a látóhatárról. Másnap reggel újabb csoport távozott ugyanígy. Az ifjú figyelte a távolodókat, a napja néma várakozással telt. Amikor a nap színe fehérből narancsba, majd bíborba váltott és a hajók nem jöttek vissza, aludni tért. Az új nap hajnala ismét a parton találta, ahol a napok óta ismétlődő jelenetnek megint tanúja volt. Most azonban különös dolgot tett az ifjú. Odalépett az egyik csoporthoz, amely láthatóan szintén útra kélni készült.
– Hová mennek ezek a hajók már napok óta és miért nem jönnek vissza napnyugtával?
A férfi a kérdezőre nézett, és úgy felelt:
– A nyílt tengerre, ahonnan csak a következő holdtöltekor térnek vissza.
– Miért ilyen sokan, halásztok talán?
– Lemerülünk a mélybe, felhozunk annyi kagylót, amennyit csak bírunk.
– Visszaérve a rakományt pedig eladjátok… – derült fel az ifjú arca, amint megértette, bár némi bosszúságot érzett oktalansága miatt, hiszen ezt kérdezés nélkül is tudhatta volna.
– A rakomány egy részét. Különleges rakomány az, amiért megyünk. – felelte a férfi és a hajó felé indult, hogy ő is vízre szálljon, akárcsak társai.
– Milyen rakomány az, ami ilyen különleges? – tudakolta az ifjú.
– Igazgyöngyöt keresünk a kagylókban.
Az ifjúban nem csillapodtak a feltoluló kérdések, de hallgatott. Látott már gyöngysort, gyűrűt vagy más ékszert, mely olyan szép volt, hogy az ember rendszerint úgy érezte, kevés az a szó, ami a birtokában van, ha a szépségéről kellett volna mesélni. Tudta, hogy nagy értéket képviselnek a gyöngyök. A gyöngyöket eladják és az érte kapott pénzből aztán jól élnek. Megfejtette a talányt, ennek ellenére hirtelen szalad ki száján a szó:
– Veletek mehetek?
– Akkor dolgoznod kell! – hangzott a felelet.
Az ifjú ráállt, s néhány perc múlva a hajó a nyílt tengerre futott. Nézte a távolodó partot, aztán a végtelen kék vizet, aminek nem látta a határait.
Majd horgonyt vetettek, a távolban ott volt az összes hajó, melyeket napokon át figyelt eltűnni.
A férfiak köveket kötöttek a köteleikre, majd a kötél végét fogva a vízbe ugrottak. Elmerültek, s az ifjú megborzongott, hogy vajon a súly milyen mélységig viszi őket. Az első percek elszaladtak, majd egyre feszültebben nézte a vizet. Majd egy másik, aki a fedélzeten maradt, húzni kezdte a kötelet. Kisvártatva megjelentek a férfiak, kis zsákjaikban kagylókkal. Kiürítették a fedélzeten, majd újra alábuktak. Ez így ment egy teljes napon át. Este összegyűltek és a szerény vacsora után a halom kagyló mellé telepedtek és késeikkel bontani kezdték a meszes, szorosan záródó páncélokat. Nem beszéltek, vagy csak nagyon keveset. Leginkább arról, merre érdemes merülni másnap. A némaságba burkolózott órák lassan teltek az ifjú számára és csalódással, hiszen egyetlen kagylójában sem talált gyöngyöt. A többiek arcát fürkészte, vajon ők megtörtek-e a sikertelenség miatt. Ám a férfiak rezzenéstelenül nyitogatták egymás után a héjakat. A napok így teltek. Az ifjú hiába kémlelte a tekintetüket, nem látott csüggedni senkit. Sem mohó kíváncsiságot, sem haragot nem tükrözött az szemük. Nyugodtak voltak. Ők tudták, amit az ifjú még nem. Sok-sok ezer kagylót kell felhozniuk ahhoz, hogy legalább egyben igazgyöngyöt leljenek. Ahogy telt az idő, úgy ismerte fel az ifjú mindezt. Csodálta a férfiakat, akik nap- nap után lemerültek és hosszú perceket töltöttek a víz alatt egyetlen levegővétellel. Voltak viharos napok, amikor a hajót úgy dobálta a tenger, akár egy játékszert, ők mégis alábuktak. A csodálatot lassan borzadás váltotta fel, amikor azzal szembesült, hogy néhányan nem fogták a kötelek végét, amikor felhúzták azt, örökre a mélybe vesztek. Volt, akit tengeri ragadozók támadtak meg és abban pusztult el. Kegyetlen munka volt és ő nem értette, honnan az erő és az elszántság a többiekben, hogy mindezek ellenére újra és újra lemerüljenek.
– Miért? – kérdezte egyszer feldúltan attól a férfitól, akivel először szóba állt.
– Gyöngyhalászok vagyunk. Mi mást tehetnénk?
A következő telihold után a hajók sorra partot értek, a halászok otthonaikba tértek, de az ifjú számára túl nagy árat fizettek a csekély gyöngymennyiségért cserébe. Továbbra sem értette őket, s amikor emiatt kifakadt, a következő feleletet kapta:
– A parton lejjebb találsz egy kunyhót, menj el és megleled a választ.
Az ifjú így is tett. Viharvert kis tákolmány volt, az ablak csak egy apró nyílás volt az oldalán, az ajtaja sem nyújtott volna védelmet odabenn egy támadás ellen. Az ifjú belépett. Egy öregember ült a félhomályban és intett a belépőnek, hogy üljön le. Az ifjú szemei végigsiklottak a kunyhó falán, majd a háta mögött lévő polcra pillantva a tekintete odaszegeződött. A kopott, korhadt fából tákolt kis polcon úgy ragyogtak és fénylettek az igazgyöngyök, mintha egy elvarázsolt palotába lépett volna. Néma áhítattal nézte a gyöngyöket, selymes fényükkel, szabályos kerek formáikkal megnémították a nézőt. Érezte bőrén a nap perzselő sugarait a nyílt vízen. A viharos tenger korbácsütéseit. A sós vizet a szájában. A fogyó levegőt a tüdejében. És a halottakat.
De hangosan csak annyit mondott: – Tökéletesek és gyönyörűek.
Az öreg elmosolyodott és megrázta a fejét. – Egyik sem tökéletes. Viszont abban igazad van, hogy mind csodálatos. Egyszerűségükben is tündökölnek. Tudtad, hogy a kagylóban elegendő egyetlen homokszem, s az élő szervezet próbál védekezni? Burkot von köré és kemény, fényes páncéllal vonja be. Egyre csak termeli, tapasztja rá testéből a védelmet, míg gyönyörű gyöngy lesz belőle. Hitted volna, hogy egyetlen oda nem illő dologból is ilyen csoda lesz? Ezért a csodáért küzdenek a gyöngyhalászok rövid életük végéig.
– Te mégis itt ülsz megvénülve… – jegyezte meg az ifjú.
– Talán gyávaság volt, de nem merültem le többet, amikor éreztem, hogy nem bírom. Megvénültem, néhány ujjam és az egyik lábam odaveszett, minden levegővétel fájdalmas és túl kevés… De ha a gyöngyeimre nézek, nem érzem mindezt. Nehéz és küzdelmes élet van mögöttem, de egyetlen gyöngyért is érdemes volt mindezt elviselni. Aztán csak nézte a gyöngyöket, amik szerényen tündököltek még a kopott polcon is. Az ifjú némán kisétált a házból, miközben azon tűnődött, hogy az öreg vajon melyik volt: a gyöngyhalász vagy az igazgyöngyöt rejtő kagyló…
Víghné Olasz Anikó