Régi karácsonyok
Régen szerettem volna már meghallgatni azt a magnókazettát, amit még 25 éve készítettem, és amelyen édesanyám Törőcsik Margit (Jászalsószentgyörgy 1924-1987) meséli el gyerekkori karácsonyi élményeit. A felvételt sok évvel annak rögzítése után csak mostanában volt lelki erőm újra meghallgatni. Elfeledett karácsonyi népszokások ismertetése, szép karácsonyi énekek hallhatók a kazettán. Úgy gondolom nemcsak érdekes, hanem tanulságos is lehet az utókornak, s ezért közreadom az alább leírtakat:
„Sok szép, boldog, felejthetetlen gyerekkori karácsony! Akkoriban mindig úgy adódott, hogy minden karácsonykor esett a hó. Előbb beköszöntött a tél és sokáig is tartott. A karácsonyi estéhez hozzátartoztak a köszöntések is, ami a Mirhóban élő cigányok szokása volt. A Mirhó nevű telep ma már nincs meg. Akkoriban még koldultak a cigányok. Abból éltek amit a koldulásból összegyűjtöttek. Mikor beesteledett csoportosan járták a falut és a csendben messzire elhallatszott innen is, onnan is énekük, ami így szólt:
Karácsony éjszakáján, Jézus születése napján,
Örüljetek, örvendjetek, a kis Jézust dicsírjétek.
Jaj, szegény de fázik, könnyeitül ázik,
Mert nincs neki párnája, melegítő kályhája,
Se széna, se szalma, barmok szája melegítő kályhája.
Vígan zengjetek citerák, Jézus született,
Harsogjatok réztrombiták istenembernek,
Királyi pálcája, hajlik három ágra,
Az Isten áldása szálljon erre a házra.
Dícsírtessék a Jézus! Boldog karácsonyt
asszonság mingyájuknak!
Én a konyhaajtó üvegéhez nyomtam az orrom és onnan néztem őket, amint rongyos ruhában, némelyikük mezítláb ott kinn énekeltek. Sok helyről elzavarták őket, de azt tudom anyukám mindig adott nekik valamit. Emlékszem, a Karol nevű cigány asszony énekelt a legszebben, aki mindig egyedül jött. Ha kisült már a kalács, ő tubuskát kapott.
Karácsony estén korán kellett lefeküdnöm. Tudom, azért volt már az ágyban a helyem, mert akkor díszítették a karácsonyfát. A karácsony esti kalácssütés az egy külön szenzáció volt. A kalácsot anyukám dagasztotta be. Én akkor örültem, hogy ha vejlingba dagasztotta, mert akkor tudtam, hogy sok lesz. Apukám feladata a szalma bekészítése volt a fűtéshez, ugyanis a kalácsot kemencébe sütötték, mert nekünk a nagyszobában kemencénk volt. Az udvaron volt a szalmakazal. A kazal mellett egy szalmahordó kosár, meg egy szalmahúzó horog. A horog egy hosszú bot volt, aminek a végén a vasból készült hegyes,kampóval lehetett a szalmát a kazalból kihúzni. Apukám telerakta a kosarat szalmával, a vastag kötéllel átkötötte, a hátára vette és behozta a konyhába.
A fűtés az Rózsi néném munkája volt. Ehhez ő értett nagyszerűen, mert ahhoz is külön tudomány kellett. A fűtési eszközök a következők voltak: egy piszkafa, egy szénvonó, egy sütőlapát, amit kenyérsütéshez használtak és egy vödör víz. A víz azért kellett, mert a piszkafa és a szénvonó is fából készült és előfordult, hogy meggyulladtak. A fűtés az úgy történt, hogy a szalmát Rózsi néném bedugta a kemencébe, meggyújtotta, aztán hol az egyik oldalon, hol a másikon égette el a csomót, hogy egyenletes melege legyen a téglából kirakott kemencének az alja a kalácssütéshez. A parazsat nem mindet hagyta bent a kemencében. Egy részét a szénvonóval a kemence hátuljához és az oldalához rakta, a többit kihúzta a katlanba, amin volt egy luk, ahová a parazsat letolta. Na most, hozzá tartozott a kemencéhez egy nagy sártévő. Amikor befejezte a fűtést, azt feltette, azon hagyott egy hézagot, hogy a kemencének a heve elmenjen. A kemence vizsgálatát anyukám végezte, ugyanis ő levette a tévőt, benyúlt a kezével és ő akkor már meg tudta állapítani, hogy be lehet-e rakni a kalácsot.
A kalácsnak az elkészítése a fűtés ideje alatt történt. Ez is anyukám feladata volt. Egy nagy tepsi, három kis tepsi és egy lábas fért be a kemencébe. A nagy tepsibe sült két hajtott (mákos hajtott). A kis tepsikbe sült az apróbb kalács; fonatos kalács, lekváros kifli, a lábasba a nagy üres kalács. Előfordult, hogy túrós derkli is sült, mert azt apukám nagyon szerette. Mindig emlegette, hogy nagymamája Törőcsik Terézia, aki őt nevelte milyen finomakat sütött. Anyukám ilyenkor karácsonykor ezért kedveskedni akart apukának a túrós derklivel. A kalács a tepsiben is kelt. A tetejét bekente libatollból készült kalácskenővel tojással, cukorral, hogy szép színe legyen a kalácsnak. Az apró kalácsok fél órahosszat sültek, a hajtott és a nagy kalács pedig egy órahosszat. Kiszedéskor a konyha kövére kerültek a tepsik. Kicsit hűlt a kalács, de nagyon vigyázni kellett, hogy nehogy tepsiízű legyen, s utána azonnal kiszedték ruhával kibélelt szakajtókba. Be is takarták a finom kalácsot, hogy puha maradjon. Kiflit és fonatost ettük akkor este, de a hajtottat, azt csak karácsony napján szabad volt felvágni. Ha karácsonyra disznót vágtunk töltött káposzta is főtt. Rózsi néném akkor még pár dugasz szalmát elégetett a kemencében és berakta az öntöttvas fazékba elkészített káposztát lefedve, ami már az éjféli mise utánra meg is főtt.
Hát persze én akkor már az igazak álmát aludtam régen, mialatt a karácsonyfát is díszítették, és amikor reggel felébredtem csodát láttam az asztalon, mert semmi nem volt olyan nagyon szép, mint a karácsonyfa! Csillogó díszekkel, szaloncukorral, süteményből készült karikákkal, ezüstpapírba csomagolt diókkal volt teli aggatva. Égtek a gyertyák, szikrázott a csillagszóró. A gallyak közé illesztve kis szentképek angyalokkal. Azt hittem a mennyországban vagyok! A fa alá is került valami. Néha volt amikor egy narancs, vagy hajas baba is. Igaz fűrészpor volt a belseje a babának, de mit számított az. Nekem akkor az volt a legszebb. Sokáig úgy tudtam a karácsonyfát a Jézuska hozta, s az angyalokkal küldte el.
A karácsony otthoni örömei mellett felejthetetlen volt a templom karácsonyi hangulata. Rózsi néném az éjféli misére járt. Apukám a pásztorok miséjére, ami hajnalban volt. Én a reggeli kismisére, mert én a kórusban énekeltem a szívgárdistákkal a kántor háta mögött Pap Marcsa néven közismert Varga Mária tanítónő vezényletével. Szegény anyukám a nagymisére ment, de mindig elkésett, és ilyenkor az ajtónál a szenteltvíztartó mellett állt, mert nem illett a templomba felmenni amikor már a mise elkezdődött. Apukám amióta csak az eszemet tudtam, mindig ugyanazon a helyen ült. Rózsi néném a nagylányokkal szintén külön voltak.
Feledhetetlen volt a templom csillogása, az orgonamuzsika, amit csak karácsonykor játszott a kántor és a sok-sok szép ének, amit hallgattunk, énekeltünk. Még ma is emlékszem közülük néhányra, olyanra is amit már csak az én korosztályom ismer:
Imádni jöttünk
Kisded Istenünk
A jószívű pásztorokkal
Téged keresve
Jászolodhoz esve
Imádunk a jámborokkal
Lelki képzetünk e dicső jel
Hő szeretetünk hozzád vezérel
Napkelet tájra, Betlehem pusztára
Hol üdvösségünkért jöttél világra
Ártatlan kisded
Szent Istenséged
Egy jászolba szállhat-e le
Szűzanya fiát
A világ díját
Istállóban szülheti-e
Kimondhatatlan a nagy szeretet
Mely a pusztába téged vezetett
Ó vedd szív hálánk
Felzengő imánk
Kisded Jézus tekints kegyesen le ránk
Szent oltárodra tesszük hódolva
Szívünk tiszta ajándékát
Vedd azt kegyesen
Jézus szívesen
Mit most lelkünk örömmel ád
Irgalmazz nekünk született kisded
Imádságunkat szívesen vegyed
Szent születésed ünnepén
Téged a világ magasztal
És áldja szent neved
Biztos vagyok, én akkor boldogabb voltam a szerény ajándékokkal, az ünnepi hangulattal, mint sok mai gyermek a szülők által megvásárolt drága ajándékokkal.”
Lejegyezte: Lukácsi László