Az ember méltóságáról

Nyílt levél, a jászalsószentgyörgyi és jánoshidai (a 2 X 12)

Egyházközségi Képviselő-testület tagjaihoz…

Az ember méltóságáról…

„Együtt hirdetve Krisztust örömünk és hitünk növekedni fog, és együtt leszünk képesek megmutatni az Úr arcának szépségét.” Bertrand Georges

Az Isten képmására, férfinak és nőnek teremtett ember, egyedisége és megismételhetetlensége adja az emberi méltóság alapját. Semmi más feladata nincs ebben a földi életben az embernek, mint hogy ezt a méltóságot megőrizze. Ez a méltóság tartalmazza kijelölt helyét a világban, ahol a kapott adottságokkal és lehetőségekkel, úgy boldogul, hogy közben fokozatosan megismeri az Ajándékozó Istent. Az ajándékozó Isten megismerése, végtelen hálával tölti el, amely hála mindig arra sarkalja, hogy a jót tegye és kerülje a rosszat. Addig míg nem döbben rá Isten végtelen szeretetére, a jóról csak hamis képe van és még a valós jót is csak kényszeredetten tudja tenni. A nehéz és fájdalmas pillanatokban nem tudja elhinni és elfogadni, hogy ezek sem Isten nélkül valók, nem meri úgy tervezni a jövőt, hogy ezeknek is megvan az értelme és a későbbiekben kifog derülni, hogy az ember javát szolgálja. Ezért elkeseredettségében sokszor kapkod, függetlenedési vágyában a rosszat teszi és önzővé válik, amelyben már nincs helye a másik ember méltóságának és így egyedül érzi magát. Ez a fajta magány, valóban elhiteti vele, hogy nincs Isten, vagy legalább is nincs jelen, így kilehet kerülni. Így kerül az embert végtelenül szerető Isten szolgálata helyett a szolgaságba, amely szolgaságból az Istenhez való visszatérés illetve megtérés nélkül nem lehet kilépni. A mi Istenünk legnagyobb ajándéka, az Istenhez fordulás, a megtérés és újból kezdés lehetősége. Ezért, „nincsenek végzetesen elrontott” és elcsavarodott életek. A sokszor csak látszólagos boldogságból is, (ami valójában magány, a látszat ellenére szegénység és keserűség) amely elkábítja az embert, hogy ne legyen ideje Istenre és magára, ellehet indulni egy olyan szolgálat felé, amelyet szeret az ember, amelyet boldogan tesz, mert ebben ismeri fel magát mint „istenképmást”. Itt nincs egyedül és abban a biztonságban élhet, hogy jelen van az Isten és mindennek van értelme, semmi nem véletlen. Ez a boldogító szolgálat, melynek lehetősége ott van minden életállapotban és élethelyzetben. Ezért tudja a hívő ember, hogy minden embertársa a foganás pillanatától kezdve, ha sérült, ha beteg is, vagy ha sokszor „szolgaságban élő” is (még ha sokszor nem is tükrözi),rendelkezik az Istentől kapott emberi méltósággal.

Szolgálat, vagy szolgaság

Márai Sándortól olvastam, a Füves könyvből: „Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. Ember vagy, tehát ember módra és az emberek között kell élned. Ember módra élsz, ha igazságosan élsz. Ha megkísérled – feltűnés és hiú szerep nélkül – segíteni az em­bernek. Néha csak azzal, hogy nem hallgatod el az egyszerű igazságokat, megvallod és kiállsz mellette, „akár alkalmas akár nem”, még azon az áron is, ha ez a „szolgaságban élők szemében” vesztes pozíció. Néha csak azzal, hogy nem mondod tovább, amit mások hazudnak”, vagy bármit ami csorbítja a másik emberi méltóságát.

Majd így folytatja: „Én úgy akartam élni, mint aki szolgál az emberek­nek, de nem engedték, hogy szolgáljak nekik: mindig szolgaságot követeltek, ami nem ugyanaz.”

Az élet mai körülményei között a szolgálat-szolgaság konfliktus mindennapos.

Hivatásom szabályai szerint szolgálok, ha cselekvésem egyetlen moti­vációja az Isten emberszeretete, a másik ember érdeke, és java.

Amilyen mértékben nem veszem, nem vehetem figyelembe a másik érdekét, szempontjait, amilyen mértékben csak eszközként haszná­lom őt a mások vagy magam céljainak elérése érdekében, olyan mérték­ben vagyok erkölcstelen vele szemben és én is szolgaságban élek.

Az ember végtelenül túlszárnyalja az embert

Az egyház, amely hallgat Isten szavára, imádkozik, és az egységet építi, más szemmel tekint a világra is: jobban átérzi azt, hogy szeretnünk kell embertársainkat, és felelősek vagyunk értük.

Ez nem mást jelent, mint az egész ember és minden ember fejlődését. Az a humanizmus, amely zárt és fenntartott a szellem és lélek értékeinek és Istennek, aki azok forrása. Biztos, hogy az ember megszervezheti a földet Isten nélkül is, de Isten nélkül végső soron csak az ember ellen szervezheti meg. Az ilyen kizárólagos humanizmus embertelen humanizmus. Az igazi humanizmus tehát nyitott az Abszolútumra, elismerése annak a hivatásnak, amely az emberi élet igazi értelmét adja. Az ember távolról sem végső normája az értékeknek, és csak önmagán túlhaladva valósíthatja meg önmagát, Pascal találó kifejezése szerint: „az ember végtelenül túlszárnyalja az embert”.¹

A jó, az igaz és a szép

Olyan világban élünk, amelyben a „csúf” kultúrája egyre nagyobb teret hódit, amelyben hamis szépségek válnak követendő példává, sokakat megtévesztve ezzel. A szépség fogalma relativizálódik, eltorzítva a három fő transzcendentális tulajdonságot: a Jót, az Igazat és a Szépet.

Hans Urs von Balthasar, a 20. század egyik leg­nagyobb teológusa így fogalmaz: „A szépség az a szó, amelyet legelsőként kell kimondanunk. A gondolkodó értelem mindennel előbb szembe mer nézni, mint a szépséggel, mert megragadhatatlan ragyogásként sugárzik az igaz és a jó kettős csillagzata körül, és fogja át szétszakíthatatlan egységüket.”

A szépség a kereszténység alapvető tapasztalata, amely a Krisztussal való személyes találkozásra épül. Arra a találkozásra, amely gyökeresen megváltoztatja az életet, amelytől ragyog a tekintet és lángol a szív, amelytől új ember születik: a „krisztoforo”, azaz a Krisztus-hordozó. Az apostolok ragyogtak attól, amit láttak, hallottak, megérintettek. Krisztus ragyogása – tetteiben, szavaiban, imáiban, puszta létében, te­kintetében – az Abszolút ragyogása, amely hívőkből tanítványokká tette őket.

De mit is jelent ez a szépség, amely annyi em­bert vonzott magához, alakított át a történelem folyamán? A 45-ik zsoltárban azt olvashatjuk róla: „ékesebb vagy az emberek fiainál”, míg Izajás így jellemzi:„Nem volt sem szép, sem ékes (hiszen láttuk), a külsejére nézve nem volt vonzó. Megvetett volt, utol­só az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat”. XVI. Benedek pápa szerint ebben a kettős­ségben áll húsvét misztériumának paradoxona. Ez a Szeretet szépsége, amely egészen odaadta magát, amely a tökéletes szeretettől vezérelve a végsőkig kitartott, amely hagyta, hogy megüssék, hogy eltor­zítsák, hogy megalázzák.

Ahogy Schönborn érsek fogalmaz: „Ahol Krisztus, ott van a szépség. Ahol a szívek megnyílnak, ott a szépség kapui kitárulkoznak, és mint élő víz zúdul a bűntől méltatlanná lett, a rútságtól eltorzult világra. (…) A transzcendens tulajdonságok, mint az igaz, a jó és a szép, nem Istenen kívül keresendők. Ezek mind Istent magát jelentik. Ő az Igazság és a Jóság, ő a Szeretet, ő a Szépség. (…) Krisztus ékesebb az emberek fiainál, de nem különleges esztétikai tulajdonságok miatt, hanem mert ő Isten megtestesült szépsége. Egész léte és lénye szeretet, igazság, jóság és szépség. (…) Minden teremtett szépség részese az isteni lét végte­len szépségének. A világ egész szépsége, legyen az a természet, az erények vagy a művészet szépsége, mind az isteni szépséget sugározzák.”

Hogyan is közvetíthetjük ezt a szépséget?

Krisztus szépsége a belső, szívből fakadó szépség, amely a vele való személyes találkozásból táplálko­zik. Ragyogóvá teszi a tekintetet, sugárzóvá az arcot, igazzá a tetteket. A keresztények elsődleges hivatása, hogy tanítványok legyenek. Tanítványnak lenni pedig azt jelenti: szeretni, Krisztust utánozni, szolgálni, hordozni és tanúságot tenni róla. A mai világ embere azt várja és – akarva vagy akaratlanul – azt kéri a keresztényektől, hogy ne csak beszéljenek Krisztusról, hanem tegyék láthatóvá őt. Nekünk, keresztényeknek az a felelős­ségünk, hogy ne rejtsük el, ne torzítsuk el, hanem életünkön keresztül sugározzuk Krisztus szépséget! Tanúságot kell tennünk arról, micsoda öröm, radikaliz­mus és szabadság kereszténynek lenni, micsoda öröm közösségben élni és az Egyházhoz tartozni!

Bátorság és bizalom

A közösségek egy apró személyes igenből születtek. A kezdeményezők mertek kockázatot vál­lalni, mertek igent mondani a hívásra, merték meg­tenni az első lépést anélkül, hogy tudták volna, hova vezet. Végtelen bizalom volt bennük, és hagyták, hogy a Lélek vezesse őket. Az Istenbe vetett bizalmuk sokkal nagyobb volt, mint a kétely, a mások véleményétől való félelem. Lángolt a szívük, tele voltak lelkesedés­sel, lendülettel, bátorsággal.

Személyes találkozás

A szegényekről beszélve elsősorban a hátrányos anyagi helyzetben élőkre gondolunk. De létezik egy másik fajta szegénység is, amely a magányból, a reménytelenségből, a szeretethiányból fakad. A világ szomjazik a szeretetre, az örömre, a reményre, a szépségre. Szüntelenül keres, de nem tudja, merre induljon. Ahelyett, hogy az égre emelné tekintetét, lehajtja fejét a csalódás és kiábrándultság súlya alatt. A világ elfelejtett beszélni az emberekkel, és nem is tudja, mit mondjon nekik. Nekünk, keresztényeknek azonban nagyon sok mondanivalónk van! Ahogy a ke­reszténység a Krisztussal való személyes találkozásra épül, éppen úgy a továbbadásának is személyes találkozásnak kell lenni. S ebben a találkozásban az élő Krisztus megérintheti a másikat. Mi ne úgy hirdessük az Evangéliumot, mintha bűntelenek, vagy tökéletesek lennénk, hanem emberi gyöngeségeink tudatában, újbol és újból megújulva, tükrözzük hogy mi állandóan igyekszünk megtalálni az Utat, az Igazságot és az Életet! Krisztus az Út az Igazság és az Élet! Ezért ezen az Úton kell járnunk, az Igazságot kell vallanunk és az igazi életre kell törekednünk. Ez az egy út, egy igazság és egy élet (ami örök), az alapja közösségünknek és egységünknek!

Kedves Testvéreim, Ti a 2 X „12“! Ez a mi feladatunk!

Ha nem is vallja be környezetünk, de ezt várja első sorba tőlünk. Mint a  lámpatartókra helyezett lámpások, utat mutassunk és mint a föld sója, ízt adjunk. Kis közösségünk tükrözze és tegye vonzóvá Isten minden embert boldogítani akaró ügyét, hogy egyre többen legyünk, akik az Istentől kapott emberi méltóság mércéje szerint éljük mindennapi életünket! Ennek legfőbb eszközei, egymás elfogadása és szeretete, az Istenbe és egymásba vetett bizalom. Ez az a „belső nagy munkálat“, ami áldásossá és gyümölcsözővé teheti külső munkálatainkat, tennivalóinkat!

Adjon a Jóisten elegendő erőt, hogy soha ne fáradjunk bele ezekbe a „munkálatokba“, váljék mindannyiunk örömére, boldogságára és üdvösségére! Pásztor pascal, plébános

Kedves Feleim!

Gyarló képviselő-életem végéhez közeledvén, ím tanúságot adok mindazon dolgokról,

miben egykoron tapasztalnom részeltetett.

Történt vala mindez az Úrnak 2005. esztendejében,hogy a mi Urunk földi szolgája, ki lészen Jászalsószentgyörgy és Jánoshida plébános atyája, ékes szókkal meghirdeté: eme faluknak lészen választása, kik hívő közösségük képviselői palástját ölthetik majd dicső vállaikra.

S történt vala egy napon, hogy szorgos hívek döntést hozának, falvanként tizenkét embert

választának. Tizenkét ( huszonnégy ) kiválasztott felesküdék ama szent napon, hogy

híven szolgálá majd a mi Urunk két hívő közösségét, kiknek küldöttei lészenek.

Biz’ mondom néktek, emelkedett szívvel állánk vala a mi megbízó testvéreink színe előtt,

hogy vállainkra vevén feleink, majdan faluink egyházi dolgait.

És este lett és reggel ( négy esztendőn át) , s a tizenkét (huszonnégy) lélek, mint Kőmíves Kelemen, s az ő felei, elhatározák, hogy megerősíték Jászalsószentgyörgy ( s Jánoshida ) hívő közösségének várát.

S nem fél véka ezüstért, s fél véka aranyért, hanem elégedett hívő lelkekért.

Hanem biza nem lészen az könnyű feladat nékik.

Amit megerősítének délig, leomlék estig,

amit újra építének reggelig, leomlék délig.

De biza lészen tizenkét (huszonnégy) „dühös” ember,

s tanakodának ők buzgón, vajon értelme találtatik-e a munkának, melyet ők szívből végezének.

Míg végre olyan gondolatra jöttek, hogy fel nem adják dicső küzdelmiket soha,míg képviselő-életük tartatik vala. S lészen nekik hitbéli kitartásuk, hogy eme közösségeket összekovácsolni volnának hivatottak.

Látjátok, Feleim, ím eltele négy hosszú esztendő, s számadásnak ideje lészen,

mit végezének, eme tizenkét (huszonnégy) kőmíves az eltelt idők alatt.

Szép templomunk tündöklék eme pompájában, biz’ volt vele tengernyi gond, s megannyi öröm is.

S hálás szívvel mondánk köszönetet kedves feleinknek,

mert az ő nagylelkű adományik nélkül, vajmi kevest érő tanácskozásink történének vala.

Megesék még eme hosszú esztendők idején sok kedves esemény, ünnepelénk számos

jeles napot.

S ím, kedves Feleim, büszke orcával állánk mostan, mi tizenkét ( huszonnégy) kőmíves,

hogy fáradozásink nem lészenek meddők, áll dicső közösségink erős vára.

Nem omlik az biz vala eztán sem soha,

erősíték azt két falunknak hithű közösségik,

erősíték majdan újabb tizenkét (huszonnégy) kőmíves,

kik részeltetének újabb kiváltságban hamarost.

Kedves Feleim, kérlek titeket most, hogy időm lejárt,

büszke szívetekből a szeretet és a közösség összetartó erejének lángja sohse ki ne aludjék!

S eljövendő új tizenkét ( huszonnégy) kőmívesnek kívánék majdan erőt és kitartást,

s megtapasztalásit annak, hogy faluink szeretete és segítő szándéka ki nem apadhaték.

Mert munkánk végezni biz’ szeretett feleink nélkül eredményesen nehéz.

Hisz’ nem tizenkét (huszonnégy) kőmíves házastársának befalazott teste lészen az,

mely a mi erős várunkat felépíteni megkönnyíté!

S ti, kedves Feleim, segítsétek ama új képviselőiteket gyakorta,

hogy közösségink erős vára többé le ne omolhassék!

S az ő szeretett feleségik teste be ne falaztassék!

Víghné Olasz Anikó